|
A jogállami rendőrség A rendőrség történetének felvázolása nem könnyű feladat. Főként, ha mélyebb gyökerek irányába nyúlva a rendőrséget, és a csendőrséget együtt kezdjük közelebbről megvizsgálni. Persze a jövőjét még nehezebb előrevetíteni. Erre a feladatra, saját tapasztalataimra hagyatkozom, tekintettel arra, hogy e rendvédelmi szervet országos aspektusból a 49/1995. kormányrendelettel létrehozott - a Belügyminisztérium szervezeti egységeként működő - szolgálat főosztályvezető-helyettesi, majd főosztályvezetői székéből vizsgálhattam. Talán ez egyfajta nézőpontból feljogosít, hogy a rendőrség rövidtávú jövőjét, szubjektív impressziók alapján megrajzoljam. Persze mielőtt belekezdenék nyílván vitára okot adó fejtegetésembe, térjünk vissza a történelemhez.
A már rendőrinek nevezhető tevékenység minden bizonnyal az állammal egyidős, tekintettel arra, hogy az állam belső rendjének fenntartásához szükséges volt olyan fegyveres egység működtetésére, mely hatékonyan tudott fellépni szükség esetén. Ezen egységnek illetve tagjainak elnevezése a legkevésbé sem mondható egységesnek. A policáj, police szavak a görög eredetű politeia (szűkebb értelemben: állam, tágabb értelemben az állammal foglalkozó tudomány) szóból származnak. A szláv policija, és a német polizei a latin politia szóra vezethető vissza. Szent István megyerendszere a keresztény királyság első századában nagy megpróbáltatásnak volt kitéve. A polgárháború zűrzavaros viszonyai közt a megyei szerkezet csaknem felbomlott, a váruradalmak birtokállománya megfogyatkozott, úgyhogy már Kálmán királynak revízió alá kellett venni a korábbi, világiaknak, sőt egyháziaknak tett adományozásokat is. Ekkor a királyi hatalom a megerősített királyi birtokrendszer alapján helyreállt, a XII. században már 72 várispánság volt Magyarország területén. A megyerendszer fejlődését ebben a korban az egyházi rend hatalmi kibontakozása, a foglaló birtokos-nemzetségek és az adománybirtokosok utódainak egységes osztállyá való alakulása batározták meg. Az új birtokarisztokrácia kialakulásának kezdete erre a korra esik. Az adománybirtokos osztály fokozott erővel arra tört, hogy magánjogi függését közjogivá tegye. E királyi vármegyerendszer rendőri feladatait a katonákon kívül a csőszök, a börtönőrök, a kapusok végezték, akiket összefoglalóan neveztek őrnek.
1232-ben a zalai szerviensek a Kehidán oklevélben elnyerik a szolgabíró választás jogát. Ezt az intézkedést azzal igazolták, hogy az állandóan távol lévő király képtelen védelmet biztosítani nekik, így kénytelenek saját jogaikat maguk megvédeni. Megyénként 2-2 szolgabírót választottak, amelyek közül az első a zalai szolgabíró volt. Ugyancsak Zalában volt az első alispán is Hertelendy György. Az alispáni és a szolgabírói tevékenységet részben rendőri tevékenységnek tekinthetjük. A városok rendőrparancsnoka a várkapitány volt. A poroszló (pristaldus) pedig a törvényszolga. A poroszló kézbesített idézéseket, elfogott bűnözőket. A történelmi áttekintéséhez számtalan útvonalon haladhatnánk. A rendelkezésre álló szakmai anyag áttanulmányozását követően, a leghelyesebb és szakszerűbb útnak dr. Ernyes Mihály útvonala látszik, tehát ezen haladok tovább.
Általánosnak mondható a megyei rendfenntartók elnevezései közül, a pandúr. A nemesi származást kezdetben megkövetelő beosztás latin alakja a persecutor, ami üldözőt jelent. Irányításukat a csendbiztosok (persecutor comissarius) végezték, akiknek szintén nemesi származásúaknak kellett lenniük. Szintén a megyei rendfenntartók körébe sorolható a zsandár, amit a francia "gendarme" szó kiejtésének felel meg és valójában csendőrt jelent. A Csendőrség működésének kettő jól elválasztható szakasza különböztethető meg. A zsandár szóhoz köthető első szakasz 1849-től 1867-ig és a már csendőrségként említhető második 1881-től 1945-ig. A XV. századi Franciaországból származott csendőrség kezdetben katonai-rendőri tevékenységet végzett, majd a háborúskodások enyhültével már polgári-rendőri feladatokat is ellátott. A csendőr kifejezés 1834 körül keletkezhetett, vélelmezhetően Erdélyben.
A táblázat adatai alapján megállapítható, hogy a legénységen belül a magyar anyanyelvűek aránya messze meghaladta a magyarság országon belüli számarányát. Míg a csendőrök között a magyarok aránya 70%, az összlakosságon belül ez a szám az 1880-as népszámlálás országos adatai szerint — Horvátországot és Fiumét nem számítva — 46,7%. A német nemzetiségnél nem található eltérés (13,7% és 13,6%), a román (7% és 17,5%) és szlovák (6% és 13,5%) nemzetiség viszont meglehetősen alulképviselt. Az erdélyi csendőrparancsnok állományában a magyar legénység aránya 62,3%, míg az itteni lakosság 30,2%-a magyar. A német nemzetiség aránya a csendőrök között szintén jelentősen meghaladja a lakosságon belüli számarányukat (18 és 10,1%), a románság pedig hihetetlenül alulreprezentált (18,6 és 56,8%).
Sajnos a későbbi időszakból nincs hasonló kimutatásunk. Csapó Csaba véleménye szerint a vizsgált időszakban a csendőrök között nemzetiségiek aránya csökkenő tendenciát mutat, ami több okkal magyarázható. A szolgálati nyelvet, a magyart, nem beszélők szinte az egész időszakban eleve ki voltak zárva a csendőrségi szolgálatból. Az 1880-as népszámlálási adatok szerint a németek között 20,2%, a szlovákoknál pedig 9,5% volt a magyarul is beszélők aránya, ez a szám a románoknál viszont csak 5,7%.
Csapó Csaba tanulmányában kifejti azt is, hogy a XIX. század utolsó évtizedében az elmagyarosodás a csendőrségen belül elsősorban a névváltoztatásban jelentkezett. 1895 első felében például 37 csendőr magyarosította meg a nevét, így büszkén jegyezhették meg, hogy “foglalkozásra nézve a csendőrök tűnnek ki leginkább a névmagyarosításban, ami nemcsak jó ízlésre mutat, hanem hazafias testületi szellemre is.” Ez azonban nem jelenti azt, hogy a különböző nemzetiségű csendőrök között ellentétek, vagy bármiféle összeütközések alakultak volna ki. Egy visszaemlékezés szerint: “mindenkit aszerint becsült meg a testület, amennyit ért s hogy magyar volt-e vagy román, az mellékes volt”. Figyelemre méltó Csapó Csaba következtetése, mely szerint a nemzetiségi kérdés a csendőrség oldaláról nem mint politikum — vagy nemcsak mint politikum — jelent meg, hanem elsősorban mint közbiztonsági probléma. Számtalan esetben bebizonyosodott, hogy a csendőrség a nemzetiségi problémán felül tudott emelkedni. Ez leginkább a testület irányítóira volt igaz, de a mindennapok eseményei is ezt igazolták. Sáros vármegye felterjesztésére például a belügyminiszter 1882-ben hozzájárult, hogy a megyéből olyanok is belépjenek a csendőrségbe, akik magyarul nem is beszélnek, egy éven belül azonban kötelesek voltak a szolgálati nyelvet megtanulni. Nemzetiségi vidékeken a csendőrséghez való belépés feltétele volt az ott élő nemzetiség nyelvének ismerete, ami nélkül a szolgálat eredményes ellátása elképzelhetetlen volt. Az esetleges nemzetiségi összecsapások elleni fellépés sem volt keményebb, mintha egy egyszerű kocsmai verekedéshez kellett kivonulniuk, vagy ha egy képviselő megválasztása nem felelt meg a falu ízlésének. Ha a csendőrök úgy ítélték meg, hogy az események ellenőrizhetetlenné váltak, habozás nélkül a tömegbe lőttek. A népnek pedig megmaradt a “ius murmurandi”, a morgás joga.
Mindez a 19. század második felében hangjukat egyre inkább hallató nemzetiségek számára természetesen egészen másként festett. A csendőrség ugyanis az õ szemszögükből annak a magyar(!) államnak a képviseletét és azoknak a magyar (!) törvényeknek a betartatását jelentette, amelyek “nem minden szempontból” segítették elő nemzeti-nemzetiségi létük fennmaradását, kultúrájuk fejlődését. Egy esetleges fellépés velük szemben így — okkal vagy ok nélkül — nem csupán a csendőrökkel, hanem általában a rendszerrel, a magyarokkal szembeni gyűlöletet is fokozta. Érhető, hogy az általuk elnyomónak tekintett szervezet működésében semmilyen szerepet nem kívántak játszani. Az mindenesetre tény, hogy a XIX. században az erősen romlott a közbiztonság. E probléma megoldására született meg a közbiztonsági szolgálat szervezéséről szóló, Corpus Iuris Hungarici részét képező 1881. évi III. tc. E törvénycikk mondta ki 1. §-ában, hogy „a közbiztonsági szolgálat ellátására katonailag szervezett magyar kir. csendőrség állittatik fel.”
A törvénycikk Magyarországot 6 csendőrkerületre osztotta fel. Most tekintsük át azokat a törvényeket melyek a rendőrség és a csendőrséggel kapcsolatos ügyeket szabályozzák. 1881. évi XXI. törvénycikk létrehozta Budapest-fővárosi rendőrségét. Az 1889. évi XLVI. törvénycikk kiterjesztette a Budapest-fővárosi rendőrség hatáskörét Új-Pest és Rákospalota községek területére is. Az 1893. évi XXXVI. törvénycikk pedig a csendőrtiszti állomány kiegészítéséről szól. Az 1899. évi XXIX. törvénycikk a budapesti m. kir. csendőrség egy részének elhelyezése céljából létesítendő laktanya és lovarda építési költségeinek fedezéséről tartalmaz szabályozást. Az 1993. évi VIII. törvénycikk létrehozta a határrendőrséget. Az 1912 évi LX. törvénycikk kiterjesztette Budapest-fővárosi rendőrség hatáskörét Erzsébetfalva, Kispest és Pestszenlőrinc községek területére is. 1914. évi XXII. törvénycikk a budapesti m. kir. államrendőrség főkapitánysági hivatalainak kibővítéséhez szükséges ingatlanok megszerzéséről szól. Az 1916. évi XXXVII. törvénycikk a fiumei m. kir. állami rendőrségről rendelkezik. Az 1916. évi XXXVIII. törvénycikk kiterjesztette a Budapest székesfővárosi m. kir. államrendőrség hatáskörét Csepel község területére. Az 1922. évi VII. törvénycikk a magyar királyi állami rendőrség és a magyar királyi csendőrség létszámának, kiegészítési módjainak és felfegyverzésének megállapításáról szól. Az 1932. évi XIII. törvénycikk a m. kir. rendőrség fegyverhasználati jogáról tartalmaz rendelkezéseket. Az 1936. évi VIII. törvénycikk a rendőrlegénységi és csendőrlegénységi betegsegélyezési alap létesítéséről szól. Az 1938. évi III. törvénycikk pedig a rendőri büntetőbíráskodás körébe utalt egyes kihágások tettenért elkövetőinek a helyszínen való megbírságolásáról rendelkezik. A rendőrség jelentősen megváltozott 1945. tavaszától, hiszen megalakult a politikai rendőrség. A kommunista rendszerek politikai rendőrsége az előbbiekhez képest több szervezeti-irányítási és „funkcionális” működési eltérést mutat. A második világháború utáni politikai rendőrség működési területének bővülése nem „saját maga által kivívott” kompetencia-kiterjesztés eredménye, hanem a rendszer felépítésének, működési logikájának következménye. A rendőrség feladatköre nagymértékben kibővült. A politikai rendőrségnek kiemelt feladat jutott a diktatúra kiszolgálásában valamint a különböző társadalmi réteg „lojalitásának fejlesztésében”.
Az 50-es
évek hírhedté vált Péter Gábor, aki által vezetett politikai rendőrség a
megfélemlítés érdekében semmilyen eszköz alkalmazásától nem riadt vissza.
1953-ban a belügyminisztérium és az ÁVH összevonásával egységes
minisztériumot hoztak létre. Budapesten és a megyékben főosztályokat, a
kapitányságok helyett osztályokat szerveztek. A főosztályok államvédelmi,
rendőri, büntetés-végrehajtási, légoltalmi, tűzrendészeti, titkársági,
személyzeti, anyagi - pénzügyi és híradó egységekből álltak. Az osztályok
élére államvédelmi tisztek kerültek, a volt vezetők rendőri helyettesek
lettek.
A mai napig - az állambiztonság szervezete 16 évvel ezelőtti megszüntetése ellenére – még mindig borzolja a kedélyeket (főként a politikai pártokét) az egykori hírhedt szervezet működése, illetve ügynökei tevékenysége. Néhány gondolatot erről a nagy port kavart szervezetről. Az állambiztonság szervezetét hivatásos rendőri állományú, államilag fizetett munkatársak működtették. Ők szervezték a hálózatot, gyűjtötték és értékelték a hálózaton kívüli információkat, összehangolták az állambiztonsági rendszer különféle szereplőit, "operációkat" hajtottak végre, mindezzel teljesítették a rendszer politikai vezetőinek megrendeléseit. A központi állománylista Kiszely Gábor Állambiztonság (1956-1990) c., több kiadást megélt sikerkönyvében jelent meg. A Dunagate-botrány nyomán 1989-ben, "jogutód nélkül" felszámolták a III/III. Csoportfőnökséget. A Dunagate-botrányt Végvári József őrnagy robbantotta ki. Végvári fellépésére Horváth István akkori belügyminiszter 1990-ben, negbízta a BM akkori vizsgálati osztályvezetőjét, (Diczig István r. ezredest) hogy személyes megbízottjaként vizsgálja ki az ellenzéki politikusok akkor már törvénytelen megfigyeléséről és az állambiztonsági dokumentumok megsemmisítéséről szóló állításokat. A csendőrség történetének egyik leghitelesebb krónikása Csapó Csaba, aki a Történelmi Szemle 1997. 2. számában megjelent tanulmányában igyekezett feltárni az „előzményeket”. Az tény, hogy a XIX. század végének jellegzetes csendőrőrsei voltak. A Magyar Királyi Csendőrséget az 1881. évi III. tc. hívta életre, a II. tc.-kel pedig megállapították a legénység kiegészítésének módozatait. A személyi állomány a mai napig meghatározó jelentőséggel bír a „cég” működésében. Kicsit időzzünk el a fennmaradt iratok alapján, a csendőrnek alkalmas személyek körénél. Az 1881. évi II. tc. meghatározta azoknak a körét, akik a csendőrségbe kérhették a felvételüket, pl. az önkéntesen belépő honvédek; a hadsereg önkéntesen belépő tartalékosai vagy póttartalékosai; a hadkötelezettségüknek már eleget tett önkéntesek stb. Nyilvánvaló tehát, hogy a csendőrség katonai szervezettségéből következően a legénység felvételénél is az alapvető hangsúlyt a katonaviseltségre helyezték.
A törvény a belépőknek kedvezményeket is kínált: ha valaki a hadseregből vagy a honvédségből lépett be, akkor szolgálati idejéből a honvédségnél teljesítendő két utolsó évet elengedték, ha a csendőrségnél 4 évet szolgál; csendőri szolgálatuk idejére felmentették őket a hadgyakorlatok, ellenőrzési szemlék és általában mindenféle szolgálatra való behívás alól, valamint mozgósítás esetén is a csendőrségnél maradtak. A belépés feltételeit részletesebben tárgyalja a szervezeti utasítás, eszerint szükséges: a magyar állampolgárság; 20–40 év közötti életkor; nőtlen vagy gyermektelen özvegy állapot; katonai szolgálatra való egészségügyi alkalmasság és legalább 163 cm-es magasság; a magyar mellett lehetőleg még egy nyelv ismerete; az olvasni, írni, számolni tudás stb. Az 1881. évi III. tc. 6. paragrafusa kimondta, hogy a csendőrség megszervezésekor a korábbi közbiztonsági közegeket (itt a csendbiztosokra és a pandúrokra, ill. a rendőrökre gondoltak) lehetőleg alkalmazni kell. A belügyminiszter elképzelése szerint, a kijelölt 7 vármegyéből 316 főnek kellett volna próbaszolgálatra Erdélybe utaznia. Azért, hogy minél több jelentkezőt felvehessenek, a miniszter javaslatára szinte minden feltételről lemondtak, így nem vették figyelembe az életkort, az írni-olvasni tudást és a családi viszonyokat sem. Ennek ellenére, az első évben csupán 3 csendbiztost és 30 pandúrt tudtak véglegesen felvenni, a többiek ugyanis vagy meg sem érkeztek a próbaszolgálati helyükre, vagy a kiképzés közben visszaléptek. A visszalépések legfőbb okai között szerepelt a katonai fegyelem, a sok tanulás és a jelentkezők családi helyzete. Sok volt közöttük az 50-60 éves, 6-8 gyerekes családfő. A kialakult helyzeten végül úgy segítettek, hogy az erdélyi parancsnokságtól több mint 360, a közös hadsereg tartalékából mintegy 320, a magyar királyi honvédségtől kb. 160 főt vezényeltek át a II. sz. (szegedi) csendőrparancsnokság állományába és őket kb. 40 polgári személy felvételével egészítették ki.
A fentiekből látszik, hogy a parancsnokságok felállításakor milyen “vegyes” volt az őrsök állományának összetétele, hiszen mindez a későbbi kiegészítésekkor kísértetiesen hasonló módon alakult. A szolgálatra alkalmazottak kevés kivételtől eltekintve falusi származásúak voltak, a nagyszámú földműves mellett kézműveseket is találunk közöttük. Ez azonban természetesnek tekinthető, hiszen még az 1890-es népszámlálás adatai szerint is az ország lakosainak 71%-a őstermelésből élt. Ha emellett még figyelembe vesszük, hogy állandó munkát és biztos, bár igen szűkös jövedelmet jelentett, ráadásul nem elhanyagolható hatalmat adott a kezükbe —1884 februárjában készült kimutatás az egyetlen olyan rendelkezésre álló irat, amely az anyanyelv szerinti csoportosítás alapján átfogó képet nyújthat a csendőrparancsnokságok felállítás utáni állapotáról:
A Diczig-bizottság jelentése megerősítette a törvénysértő megfigyelésekről és az iratmegsemmisítésekről szóló ellenzéki nyilatkozatokat. A rendőrség fejlődésében folyamatosan történtek változások. 1973-ban megszűnt a BM karhatalom és létrejött a Rendőri Ezred. Megalakultak az országos, majd a területi és helyi közlekedésbiztonsági tanácsok. 1974-ben megjelent a 17. számú törvényerejű rendelet, az állam- és közbiztonságról, majd ennek alapján kormányrendelet a rendőrségről. 1977-ben visszaállították - az 1963-ben létrehozott BM II. Főcsoportfőnökség helyett - az Országos Rendőr-főkapitányságot. 1984-ben megszűntek a járások, nyomukban változtak a rendőrkapitányságok elnevezései is. Mint ahogy ezt korábban már írtam, 1989-ben megszűnt a III. Főcsoportfőnökség. 1994-ben megszületett a rendőrség feladatáról, szervezetéről, jogállásáról és irányításáról szóló törvény az 1994. évi XXXIV. törvény. 1996. évi XLIII. törvény a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról rendelkezik. A 2001. évi LXXXIX. törvény, a 2002. évi XXXI. törvény és a 2004. évi LI. törvény nemzetközi feladatokat ró a rendőrségre.
A rendszerváltást követően megjelentek Magyarországon a maffia jellegű nemzetközi csoportok. Az ország bűnözői szempontból megosztott lett, gyakran sértve egymás vélt érdekeit. Ennek következtében a leszámolás jellegű bűncselekmények – mely főként emberölés – megjelentek, és gyakoriak lettek a robbantásos bűncselekmények is. A rendőrség e cselekmények nyomozásában komoly eredményt nem tudott felmutatni. Mivel a leszámolásos cselekmények döntő többsége a fővárost illetve pest-megyét érintette, komoly átszervezésre és speciális nyomozó képzésre lett volna szükség, a két főkapitányságon. Ez azonban elmaradt. A kommunikáció problémájával sem birkózott meg a rendőrség. Az írott és elektronikus sajtó fokozott információ igényét gyakran elhamarkodottan elégítették ki, ami sokszor revidiálásra kényszerítette a vezetőket. Ugyanakkor megjelent a „sztárzsaru” jelenség, mely nem tett jót a szakmai munkának. A belügyminisztériumi vezetők felismerték bár a problémát, de megoldani nem tudták. A rendőrségen belül egységeket szüntettek meg, vagy hoztak létre. Átszervezést átszervezés követett. Hol centralizációs, hol decentralizációs intézkedések születettek. A kormányzatok pedig nem tudtak annyi pénzt biztosítani a rendőrségnek mely lehetővé tette volna a megfelelő szintű képzést, illetve a technikai eszközök cseréjét és működtetését.
A személyügyi munka hatékonyságának növelését sem sikerült megvalósítani. Az alapjából a nyomozati munkára személyiségjegyek alapján alkalmas emberek kiválasztásában és képzésében sem sikerült áttörést elérni. (több fejlett országban, civil iskolákban, pl. egyetemeken választanak ki megfelelő alanyokat) Az 1990-es évek elején a honvédségtől „leépített” tisztekkel töltötte fel a rendőrség hiányos állományát, ami érezhetően a szakmai munka rovására ment. Született úgymond az „égető problémák” megszüntetésére egy 2/2004. (BK 1.) BM utasítás az ORFK szervezeti korszerűsítéséről, ami bizonyos értelemben pozitív hatást gyakorolt a rendőrségre. A rendőrség jelene ez. Tekintettel arra, hogy az Európai Unió tagjaként, számtalan nemzetközi megállapodás, szerződés súlya alatt a felfokozott követelményeknek eleget kell tenni, komoly átgondolt hatékonyságnövelésre és átszervezésre van szükség. A szervezet megújulását elősegítik a nemzetközi egyezmények és ezek alapján született jogszabályok. Tekintsük át ezeket a teljesség igénye nélkül:
Kuti László Budapest, 2007
|